E kifejezés a horrorfilmek szerelmeseinek talán teljesen magától értetődik, semmilyen magyarázatra nem szorul. Sőt Wes Craven Sikolya (Scream, 1996) óta valószínűleg a szélesebb közönségnek is van némi fogalma arról, miért éppen egy (általában hófehér és szűzies) nő marad talpon utoljára az éppen aktuális rettenet előtt.

 

Lee Curtis, mint utolsó lány

 

 

Ismét egy full movie, ezúttal professzionális kivitelezésben.

 

 

- Az áruló szív (r.: Michael Cuesta, Tell-Tale, 2009) -

 

 

 

Egy horrorfilmnek nem lehet a mércéje, mennyi benne a kilógó bél, a vér vagy az ijesztgetés, bármennyire szükségszerű elemek ezek. Más szavakkal: a vándorcirkuszi kísértet helyett a szellem lenne fontosabb. Ilyen alapon Edgar Allen Poe szinte tökéletes választás lehetne a műfajnak, de valamiért a nagyszerű írót mintha mostohagyermekként kezelnék a zsáner alkotói.

 

 

 

Új sorozatunkban teljes, általában home made horrorfilmeket mutatunk be. Nem elemzünk, nem kritizálunk, csak szórakoztatunk.

A fenti alkotás amerikai/svéd kooprodukció.

 

 

Romerót számosan követték, s bár számos ága alakult ki a műfajnak az idők folyamán, szinte minden zombifilm a Holtak hajnalának nyomán halad.

Miután ’68-ban a zombi színre lépett a semmiből, nem egy követő próbált filmet készíteni e rusnya, vérszomjas lények szerepeltetésével. Az alkotások színvonala természetesen roppant változó, az üresen hatásvadász alkotásoktól az öncélú vérfürdőn keresztül egészen a romerói hagyományokra épített apokaliptikus, ám egyben társadalomkritikus víziókig. Furcsa viszont, hogy kevesen gondolkodtak el azon, hogyan lehetne összekapcsolni a filmes zombit a mitikus lénnyel. Ezt egy olasz rendező, bizonyos Lucio Fulci 1979-es Zombie 2-je kísérelte meg.

 

 

Geroge A. Romero 1968-ban egy szempillantás alatt sikeresen értelmezte újra (modernizálta) a zombikat fillérekből, hogy ezzel egy új szörnyet szabadítson a világra, mely szaporább és halálosabb, mint eddig bármi, illetve persze továbbra is alkalmas, hogy pellengérre állítson mindent, amit mi oly fontosnak és nagynak hiszünk a civilizációnkban.

 

 

 

Talán nincs is párja annak a celluloidon született rémségnek, mely tényleges irodalmi előzmények nélkül debütált a mozikban, hogy halálra rémítse annak közönségét. Persze nem csupán ez különbözteti meg élőhalott társaitól a zombikat, hiszen kevés más lény esik át olyan evolúción a horror zsánerében, mint e csoszogó rémség.

 

 

- The Tripper (2006, R.: David Arquette) -

 

Az idea, hogy a slasher a legkonzervatívabb horror-szubzsáner, már születése óta végigkíséri a műfaj történetét: ha házasságon kívül kefélsz, meghalsz; ha nem tiszteled az öregeket, meghalsz; ha gecizel a gyépés osztálytársaddal, meghalsz, ésígytovább, alkalmi aktus közbeni felnyársalástól a sérelmeket követő szisztematikus bosszúhadjáratokig. (A dolog persze soha nem ennyire egyszerű, valamivel összetettebb látképért katt ide: filmvilag.hu). Habár már A texasi láncfűrészes mészárlás is erősen rezonált bizonyos aktuálpolitikai fenoménekre, mint a flower power kifulladása vagy a vietnami fiaskó, a műfaj egyszerűségéből és némileg a célközönség összetételéből fakad, hogy a direkt politizálás eddig nagyjából mégis kimaradt a slasherfilm repertoárjából. Eddig: egy Ronald Reagan-maszkot viselő elmebeteg ámokfutása a Bush-éra sötét szívében rendezett hippifesztiválon ugyanis némiképp finomítja az összképet. És ez volna a The Tripper.

 

 

 

- Pontypool (2009. R.: Bruce McDonald) -

 

Egy jeges-havas Valentin-nap sötét hajnalán Grant Mazzy (Stephen McHattie) műsorvezető igyekszik a munkába, Ontario tartomány Pontypool nevű kisvárosának egyik kereskedelmi adójához. A szebb időket látott rádiós töménnyel melegít a lélekölő melóra: ma is arról cseveg majd hallgatóival, vajon mikor kell hívni a segélykérő telefont, vagy hogy időben indulnak-e az iskolabuszok.

 

 

 

 

Vámpírokról manapság már ritkán hallani, viszont számos nemzet konyhája tocsog a sós-piros folyadékban. Nekünk, magyaroknak mindez nem túl meglepő – drága Horváth Ilonkánk szakácskönyvének birtokában egy kezdő is kacagva készít otthon hagymás-zsemlyés sült libavért vagy véres hurkát. Bali szigetén menő fogás a fűszeres-véres kókusz.

 

 

 

Valamikor tavaly a mexikóiak legjobb export cikke, a Desperado, a Sin City és az Alkonyattól pirkadatig rendezője, Robert Rodriguez bejelentette, hogy rebootolja a Predator-franchise-t, vagy esetleg folytatja. A forgatókönyvvel nem voltak problémák, ugyanis Rodriguez már vagy tíz éve írt egyet a Ragadozókhoz, viszont most sikerült eljutni odáig, hogy film is szülessen a dologból. Kicsit átdolgozták, aztán kiderült, hogy a vadászlények bolygóján fog játszódni (korábban a Strauss-testvérek is jelezték, hogy jó lenne egy harmadik AVP azon a helyszínen amúgy). De a mexikóinak nem volt ideje megrendezni, mivel tele a szekrény filmtervekkel, így keresni kellett egy tehetséges, de nem sztár rendezőt, aki fel tudná támasztani a legendát, amit már az AVP megerőszakolt. Hát írtak is egy listát, hogy ki rendezhetné.

 

 

Az európai horrorfilm megújítása napjainkban két fronton folyik: az Egyesült Királyság új rendezőgenerációjának tagjai (Neil Marshall, James Watkins, Michael J. Bassett) rendre a műfaj keretein belül fogalmazzák meg a szigetországot érintő kollektív traumákat – osztálykülönbségektől a belterjességig –, ezáltal legalább olyan markáns filmcsoportot hozva létre, mint az ország filmgyártásának fő profilját jelentő brit gengszterfilm. Az angol horror újhullám mellett – nem meglepő módon – az utóbbi évtizedben a francia borzalomfilm vált számottevővé: miközben a Farkasok szövetsége folytatás nélkül maradt – azaz 2001 óta nem készült nagyköltségvetésű horrorfilm Franciaországban – számos pályakezdő rendezőnek, a Csatornán túli kollégáikhoz hasonlóan, aprópénzből összehozott, vérmocskos gyöngyszemek jelentették a kiugrási lehetőséget.

 

 

 

Ryuhei Kitamura egy szájbalökött zseni, ezt mindenki tudja, aki belemászott már valamelyest a japán mészárlós-zombis horror műfajába, de ez a filmje alapozta meg nemzetközi hírnevét annyira, hogy 2000 óta ingyen kapja a kokaint minden amerikai bárban, ahol felismerik.

 

 

A kiemelkedő vérfogyasztókról szólva mindenképp meg kell említenünk a közismert Drakulát, aki a dublini tisztviselőből londoni színházi emberré lett vasárnapi író, Bram Stoker munkásságának köszönhetően vált az emberi nem első számú vérszívójává. Különös, hogy ez a bestseller mennyi szállal kötődik hozzánk, magyarokhoz. Stoker Drakuláról (vagyis a Vlad Ţepeş nevű törökverő vajdáról, ki oly csúnyán végezte, hogy fejét mézben eltéve küldték el a szultánnak) a híres magyar keletkutatótól, Vámbéry Ármintól hallott először.

 

 

 

Az eredeti cikk a Telegraphban.

 

Fog és köröm (Tooth and Nails, 2007, r.: Mark Young)

 

Mark Young nagy haverja lehet Michael Madsennek, mert egyébként elképzelni sem tudom, hogy mit keresett ebben a filmben, ráadásul még Vinnie Jonest is belerángatták, amit aztán végleg megtéveszthetné a gyanútlan nézőt, ha nem lenne neki itt a Patakvér, ami – jó testőrhöz méltó módon – közé és a film közé ugrik, hogy öntestével fogja fel a támadó jellegű vizuális szennyeződést.

 

Az eredeti szám a Bauhaustól.

 

Gasztronómusok ezrei esküsznek a vérevés és -ivás jótékony hatására. Magyar ínyesmesterek elsősorban természetesen a disznóvágásról ismerős hungarikum csemegét, a hagymás vért javasolják, de a külhoni tudoroknak is mind-mind megvan a maguk bevált vérrecipéje.

 

 

 

Ja, Filmklubb, mert a Hülyevagy Klubb szerves leágazása, de erről máshol és máskor, most inkább magáról a rendezvényről, ami a negyedik, de ezen blog beindulása óta az első, úgyhogy premier, pezsgő, tűzijáték, mámor, mozi.

 

 

 

 

Tomas Alfredson: Engedj be!
(Lat den rätte komma in, Let the Right One in) 2008.

 

Az Engedj be! első nézésre olyan, mint egy Bodor Ádám novella vagy egy IKEA kanapé. Letisztult formák, takarékos reménytelenség.

 

 

Valamelyik csatorna valamikor játszotta, emlékszem, meg is akartam nézni, de aztán csak a neten tettem meg, mert lekéstem, vagy elfelejtettem tulajdonképpen teljesen mindegy. Az American Nightmare a horror azon korszakáról szól, amit nagyon szeretek, a hatvanas-hetvenes évekről, és dokumentumfilm, ezt elfelejtettem mondani.

Nagyon fontos, hogy ne keverjék össze az Amerikai rémálom címen megjelent, de eredetileg American Crude nevet viselő borzalommal, amiről inkább nem is tennék említést, csak a magyar fantáziadús címdók miatt muszáj. Szintén ne keverjék össze az 1996-os Amerikai rémálom című filmmel (Normal Life), mert az sem az, viszont arról fogalmam sincs, hogy ez, amiről én beszélek, megjelent-e DVD-n (majd ti megmondjátok).

Mindenesetre, akik angolul elboldogulnak, lapozás után megnézhetik tízperces részletekben.

 

 

 

Bár tudjuk, hogy most ellenségeket szerzünk, de alapvetően a horror műfaj aljának tartjuk a slasher filmeket, mivel kilúgoznak a műfajból minden lényeges elemet, csak a mészárlást és az ijesztgetést tartva meg, ami ugyan a horror lényege, de így olyan, mint az előjáték nélküli szex, vagy a vénásan beadott fekete címkés cseresznyepálinka...

 

 

 

- Nosferatu (r.: Warner Herzog, 1979.)

 

Warner Herzog közvetlen felmenőit nem találva kénytelen volt egy generációval mélyebbre nyúlni, s tiszteletét ő előttük leróni. Választása Murnaura esett, hogy egy remake formájában színt valljon gyökereiről, méghozzá a filmtörténet egyik első vámpírfilmjére a Nosferatura. A német rendező viszont nem elégedett meg ennyivel, s egy kertész hasonlattal élve mind a felmenő, mind az eredeti szerző, Bram Stoker alkotását oltotta egybe 1979-es mozijában.

 

 

 

- Véres Valentin (My Bloody Valentine, 2009. R.: Patrick Lussier; DVD-változat) -

 

Egyszer ugye volt az ős-Bloody Valentine, melyet a Magyarországon született George Mihalka rendezett 1981-ben, s azóta a különösen makacs horrorfanok kivételével nagyjából mindenki elfelejtett. Másodszor meg van Lussier 3D-s remake-je, amely 2009 Valentin-napja előtt nem sokkal került a mozikba. Meg van még az utóbbinak a nyár vége óta magyarul is forgalmazott DVD-változata, ahol térhatású trükkök nélkül kellene eladni a sztorit. Na, lássuk.

 

 

 

 

 

Mindekinek kívánunk vért, beleket és könnyet.

(Ja, és kiadták újra az XTRO című kiváló filmet, amiről majd írunk...)