Vámpírokról manapság már ritkán hallani, viszont számos nemzet konyhája tocsog a sós-piros folyadékban. Nekünk, magyaroknak mindez nem túl meglepő – drága Horváth Ilonkánk szakácskönyvének birtokában egy kezdő is kacagva készít otthon hagymás-zsemlyés sült libavért vagy véres hurkát. Bali szigetén menő fogás a fűszeres-véres kókusz.
Balti barátaink közül a litvánok a kraujinė sriuba nevű zupára, azaz a kacsa-, liba- vagy tyúkvérrel dúsított sóska- vagy csalánlevesre gyorsulnak, míg az észtek a verivorst rajongói (ezen étek a mi véres hurkánk megfelelője, akárcsak az ángliusok black pudding-ja). Szintén észt nyalánkság a verikäkk – panírozott vér, némi disznózsírral megbolondítva – és a verileib, azaz a véres kenyér. (Figyeltünk? Verivorst, verikäkk, verileib – csak nem lehet akkora baromság a finnugor nyelvrokonság elmélete!)
Néha bizarr okokból is kerülhet vér az asztalra – erotomán gasztroguruk esküsznek rá, hogy a menstruációs vér remek afrodiziákum; szerintük talán még a sasmájnál, a szarvasagancsbőrnél, sőt a verébnyelvnél is hatékonyabban javít az életunt hímtag kedélyén. Hogy igazuk van vagy sem, azt nem tisztünk eldönteni, annyi viszont bizonyos, meglehetősen elszánt keresője lehet a szerelmi gyönyörnek az a szerencsétlen impotens, aki hajlandó eme excrementum fogyasztásával hódolni Ámornak.
Arról nem is beszélve, hogy a vérrel jobb óvatosan bánni. És most nemcsak a vérrel terjedő betegségekre (pl. AIDS) gondolunk, hanem például arra, hogy egy olyan legendás utópia vesztét is éppen a vér okozta, mint a thelemai apátság. Rabelais remekművének, a Gargantuának záró fejezeteiben olvashatunk erről az eszményi világról, melyet Szerb Antal így jellemez: „Thelemában a jóllakott és sokat olvasó emberek nyugodt és szelíd boldogsága leng. A világirodalom számos utópiája közül kétségkívül Thelema az, ahol ember legszívesebben tartózkodnék.” Valószínűleg „a világ leggonoszabb embereként” elhíresült Aleister Crowley is így gondolta, hiszen miután Angliából kiutasították, 1922-ben a szicíliai Cefalúban valósággá váltotta Rabelais álmát, a thelemai apátságot. A korlátlan szabadság prófétája (ki saját eszmerendszerében összekutyult mindent, amit csak kis szíve szeretett: Sade márkit és de Quinceyt, pogány kelta mítoszokat és egyiptomi hiedelmeket, szabad szexet és tarot-kártyát) a „kolostorban” felelevenítette a régi idők legbrutálisabb orgiáit, ezerrel ment az állatáldozatokkal még tüzesebbé tett pisi-kaki szex. Mussolini azonban nem nézte jó szemmel Crowleyék bazi nagy rabelais-i lagziját, és mikor az apátság egyik vendége némi cicavér fogyasztása miatt elhalálozott, akkor Aleistert úgy hajították ki Olaszhonból, mint macskát szarni. Így múlik el a világ dicsősége, egy kis kandúrvérecske miatt évszázados utópiák omlanak össze, ha nem vigyázunk.
Vannak azonban olyanok is, akik rideg közgazdasági megfontolásokból voksolnak a vérmenüre. Mint azon tudományos tanácsadók, akik a II. világháború idején azt javallották Lord Wooltonnak, Nagy-Britannia épp fungáló élelmezésügyi miniszterének, hogy a szűkös készletek okozta nyomor enyhítésére készítsenek véres hurkát a véradóktól származó, fölösnek bizonyuló vérmennyiségből. Bár Woolton e swifti ihletésű jámbor javaslatot visszautasította, de a tanácsadókat nem rúgatta ki – épp ezért a sztorit az ennen polgárai vérét szívó angolszász imperializmus metaforájának tekintjük.
Végezetül vérezzünk még egy kicsit. A drisheent Corkban úgy készítik, hogy liternyi birkavért edénybe szűrnek, majd alaposan elkeverik benne a többi hozzávalót (1 liter tej, fél liter víz, 15 dkg zsemlemorzsa, fél kg birkafaggyú és némi só). Egy órát állni hagyják, ezután lábasban felforralják, majd 45 percig kis lángon főzik. Ezután hagyják kihűlni. Alaposan megborsozott vajas fehér mártással nyakon öntve fogyasztják.
Az IRA-módra készült változat mindössze annyiban különbözik, hogy a brit reguláris hadsereg tagjainak vérét használjuk a birkáé helyett. Sinn Féin-tagoknak a kétféle testnedv fele-fele arányú keverékét javalljuk.
csernabandi – darida
The Bloody End
