- Az áruló szív (r.: Michael Cuesta, Tell-Tale, 2009) -

Egy horrorfilmnek nem lehet a mércéje, mennyi benne a kilógó bél, a vér vagy az ijesztgetés, bármennyire szükségszerű elemek ezek. Más szavakkal: a vándorcirkuszi kísértet helyett a szellem lenne fontosabb. Ilyen alapon Edgar Allen Poe szinte tökéletes választás lehetne a műfajnak, de valamiért a nagyszerű írót mintha mostohagyermekként kezelnék a zsáner alkotói.

Sajnos nincs ez másként a hazánkba most érkező (a tengerentúlon persze már DVD-n is hozzáférhető) az Áruló szív esetében sem. Hozzá kell tenni, a pocsolyába fulladt novellista és költő azonos című művéhez vajmi kevés köze van az alkotásnak. Mindkettőben szerepet játszik a szív, azonos a cím, s ezzel a közös momentumok listája véget is ért.
Nézzük, miből is áll össze akkor e „Poe-adaptáció”. Adott egy új szívre szoruló férfi, aki meg is kapja a létfontosságú szervet. Úgy tűnik, az izomcsomóval együtt jár egy csokorra való emlékkép is, melyekben az előző tulajdonost és asszonyát irtják ki éppen e bús világból. Hősünk hamar rádöbben, hogy természetellenesen gyorsan dobogó szíve addig nem nyughat, míg a dolog végére nem jár, így máris egy késes-pisztolyos, törött üveges-cipőtalpas (!) krimiben találjuk magunkat.

A film egyébként valahol a horror és a thriller között egyensúlyozik. Nehéz eldönteni, pontosan hová is zuhan, hiszen valós (ám roppant új keletű) félelmekkel játszik el, melyekkel többek között Robin Cook krimijében, a Kómában találkozhattunk. Utóbbinak sokkal több köze van az Áruló szív Dave Callaham által írt scriptjéhez, mint Poe-nak. Vagy akár említhetjük a Pang fivérek Szemét is, mely még közelebb visz minket az ötlet születési helyéhez. Továbbá egy-két jelenet erejéig némi gore-t is kapunk, még ha nem is a legjobb kivitelezésben.
Az ellenpontozásról, illetve az érzelmes szálról újszíves apukánk mozgáskorlátozott lányának kell gondoskodnia (a kislány doktor nénijével pedig a papa hancúrozhat egy jót).
Az egész sztori egyben viszont nem működik – a gyenge történetet nem sikerül felturbózni, a másfél órás film a horror-motívumokkal megtűzdelt nyomozás zsánerének sem képes megfelelni, a nagy finálé pedig csak nevetségessé és teljesen értelmetlenné teszi az alkotást.
A roppant rosszul megkomponált filmnek mégis van valami hangulata, melyet a zene, az elfogadható színészi játék, a véresebb jelenetek jó ütemű adagolása, valamint a kiváló fényképezés teremt meg. Mindez viszont nem menti meg a produkciót, Poe felhasználásáért pedig külön fekete pont jár.

Paulkemp