Romerót számosan követték, s bár számos ága alakult ki a műfajnak az idők folyamán, szinte minden zombifilm a Holtak hajnalának nyomán halad.
Miután ’68-ban a zombi színre lépett a semmiből, nem egy követő próbált filmet készíteni e rusnya, vérszomjas lények szerepeltetésével. Az alkotások színvonala természetesen roppant változó, az üresen hatásvadász alkotásoktól az öncélú vérfürdőn keresztül egészen a romerói hagyományokra épített apokaliptikus, ám egyben társadalomkritikus víziókig. Furcsa viszont, hogy kevesen gondolkodtak el azon, hogyan lehetne összekapcsolni a filmes zombit a mitikus lénnyel. Ezt egy olasz rendező, bizonyos Lucio Fulci 1979-es Zombie 2-je kísérelte meg.
Mítosz és tudomány
Egy egzotikus sziget, a kötelező Dr. Moreau, a háttérben vudu dobok hangja, korábban soha nem látott nyers, erőszakos jelenetek. Talán ez utóbbiak jellemzik leginkább Fulci egyik legjobban sikerült zombis alkotását.
A film leghíresebb jelenetében a kamera minden szégyenkezés nélkül mutat egy szemgolyón áthatoló fadarabot, de az alkotás egyébként is bővelkedik addig nem látott „nagy zabálásokban”. A csapnivaló színészeket zseniális maszkok mentik meg, melyek itt is a zombik első számú fegyvereként szolgálnak, akárcsak a mesternél.
Romerót és Fulcit más is összeköti. Ahogy az olasz szembeállítja a természetfelettit a tudománnyal, azzal nem csupán a racionalitást, s ezzel egész világnézetünket kérdőjelezi meg, hanem egy lehetséges kapcsolódási pontot is kijelöl a kreatúra és elődje között. Sajnos a Zombie 2 ennél nem merészkedik tovább, ahogy Fulci többi filmje sem, melyek ráadásul a közelébe sem érnek ennek az igazi világvége-látomásnak.
Új utak
Fulcival ellentétben a legtöbben nem keverik a tudományt a mítoszokkal, hanem vagy az egyikből, vagy a másikból merítenek. Így tesz Armando de Ossorio A vak holtak éjjelében (La noche del terror ciego, 1971) – a film zseniálisan ötvözi a templomos lovagok ködös legendáit a zombi esztétikával. A film ráadásul – minden akadály, például a filléres büdzsé dacára – olyan mesésen költői, hogy könnyedén kiemelkedik „az élőhalottak végtelen áradatából”. Igaz, a vérengzés és a húsevés ezúttal éppúgy elmarad, mint az apokalipszis.
Éppen úgy, mint a tudomány felől közelítő Re-Animator (1985, r.: Stuart Gordon) esetében. Gordon szinte minden korábbi felfogással szakít, nála az orvostudomány szabadítja a világra a zombikat. Egy fiatal, Zürichben tanuló medikus a halál legyőzését tűzi ki célul. Eleinte úgy tűnik, óriási léptekkel halad előre, ám a klinika hamar megtelik csoszogó (ez esetben beszélni is képes) élőhalottakkal.
Vietnamtól az indián temetőig
Szép számmal akad a zombi témát teljesen máshogyan értelmező film. A mindössze hat évvel az Élőhalottak hajnala után született Halottak órája (Dead of Night, 1974) nem csupán azért különleges, mert csak egyetlen zombiszerű lényt mozgat a történetben, hanem mert ráadásul e szereplő a film nagy részében teljesen normálisan néz ki és viselkedik, hús helyett pedig vérátömlesztésre szorul. Az alkotás csupán azért érdekes, mert a zombiszimbolika kimarad belőle: egy Vietnamból visszatérő ifjú katona válik rejtélyes körülmények között élőhalottá.
De a már említett Fulci is rendezett néhány Romerótól elszakadó zombifilmet, így például a Félelem az élőhalottak városábant (Paura nella citta dei morti viventi, 1980), melynek alapötlete szerint egy katolikus pap öngyilkossága miatt kinyílik a pokol kapuja. Hasonló témával foglalkozik Túloldalon (L’aldila, 1981) című alkotása is – mindkét film csupán némi jóindulattal mondható erősebb B kategóriásnak. Aki viszont szereti az átfúrt fejek, a pókok által széttépett testek látványát, az kellemesen szórakozik majd.
Hullavicces zombik
A humoros zombifilmek vérben, belekben és röhögtető jelenetekben egyaránt gazdagok. Először is ott van Peter Jackson mára klasszikussá vált Hullajója (Braindead, 1992), vagy a Haláli hullák hajnala (Shaun of the Dead, 2004), mely két átlagos, ám roppant másnapos angol fiatalember kalandjait meséli el a zombik lepte Londonban.
S persze nem szabad felednünk a közelmúlt egyik legnagyobb durranását, a Zombielandet (2009), mely nem csak talán a legviccesebb ezen alkotások közül, hanem az ezredforduló óta bekövetkezett paradigmaváltásra és a zombi újjászületésére is jó példa.
Hirtelen halál
A zombievolúció csúcspéldányát nem a filmvásznon, hanem a számítógépes játékok világában kell keresni, ugyanis a szuperzombi (mely már nem csak agyatlan, lomha zabagép) először a Resident Evil-ben tűnik fel, s indít el egy hullámot, mely azóta is tart.
Filmadaptációjával, a Kaptárral jelenik meg Romero zombijának felturbózott változata, mely már villámsebesen végez az élőkkel.
A műfaj reneszánszának eddig talán legkiválóbb alkotását egy Romero-film remake-jének köszönhetjük.
Zack Snyder 2004-ben forgatja újra a Holtak hajnalát. A forgatókönyv ismét egy bevásárló központba zár össze néhány túlélőt, akik lényegileg ugyanazt a táncot járják el, mint ’79-es elődeik. Ám e felgyorsult világban már nem lomha, agyatlan lények az ellenfelek, a zombiknak is igazodniuk kellett az eltelt negyed századhoz. Az eredeti reménykeltő befejezésén is változtatott a rendező: a túlélőknek nincs hova menniük, már nem maradt romlatlan zug a világban.
Talán ugyanilyen ötletes az angol miniszéria, a Dead Set, melyben a Big Brother-házban ragadtak életét teszi rémálommá egy zombi apokalipszis, természetesen az elkerülhetetlen véggel...
A legnagyobb sikert viszont egy spanyol alkotás aratta eddig az újfajta élőhalottakat alkalmazó filmek közül. A [REC] roppant egyszerű túlélő-horror, melynek kézi kamerás, dokumentarista stílusa teljesen indokolt, hiszen az eseményeket egy éppen készülő tévéműsor operatőre rögzíti.
És ne feledkezzünk meg a Patakvéren már részletesen tárgyalt Dead Snow-ról (2009) sem, hiszen a náci zombik is üde színfoltnak tűnnek. Vagy hogy egzotikusabb alkotásról is beszéljünk, jegyezzük meg a To Kako (2005) címet: a görög zombimoziban Athén utcáin követhetjük nyomon a szokásos fogócskázást.
De a lista lényegében végtelen hosszú, Romero teremtménye a horrorok egyik legfoglalkoztatottabb szereplője lett. Tokiótól a redneckek hazájáig, Görögországtól Albionig a világ minden szegletében megrendezték már a húsból és agyvelőből tálalt lakomát, s a sztorinak valószínűleg még nincs vége.
vége
paulkemp
