Gasztronómusok ezrei esküsznek a vérevés és -ivás jótékony hatására. Magyar ínyesmesterek elsősorban természetesen a disznóvágásról ismerős hungarikum csemegét, a hagymás vért javasolják, de a külhoni tudoroknak is mind-mind megvan a maguk bevált vérrecipéje.
Amióta a világ világ, s a vér vér, azóta hisz szilárdan az emberiség egy emberként abban, hogy ebben a titokzatos, vörös testnedvben varázserő, hatalom és szellem lakozik. Nemcsak az állati, de az emberi vérben is. Ez utóbbi fogyasztásának leggyakoribb oka mindig is az volt, hogy a delikvens szilárdan meg volt győződve arról, hogy amely személynek megissza a vérét, annak ereje, bátorsága, okossága vagy éppen nemi potenciája az ő birtokába jut. Ezért itták meg a római arénákban a betegek és a nyomorékok a frissen elesett gladiátor vérét – azt hitték szegények, hogy az erős és egészséges gladiátorvértől majd rögvest talpra pattannak. Ebben hisznek a disznóvágás nevű népi játék másnapos szemű szereplői is: hogy a vérrel friss erőhöz jutnak, gyógyító elixírhez, „vérátömlesztéshez”, a mágikus nedvtől majd rögvest lábra kapnak, s rövid úton, fájdalommentesen válhatnak új emberré.
Tyúk-, liba-, disznó-, birka-, ember-, isten- vagy éppen menstruációs vér – valamire való gasztromán bármelyikből képes reggelit, ebédet vagy vacsorát rittyenteni.
A vérzabálás nemes szokásáról már a legkorábbi források megemlékeznek, elég ezzel kapcsolatban az Odüsszeiára utalnunk. A hexameterekbe öntött kalandregény a következőképp adja meg az antik vérreceptet: „Mint ahogyan lobogó tűz lángján forgat egy ember / vérrel meg zsírral teli bendőt erre meg arra / s várja nagy-áhitozón, hogy már megsüljön egészen, / így forgott töprengve Odüsszeusz erre meg arra…”
Tehát fogjuk a vért, az állat tápcsatornájának valamely részébe töltjük, majd megsütjük. Pont úgy, mint a véreshurkát, nemdebár?
Ha azonban a jelentősebb ókori szakácskönyveket, Apicius De re coquinaria című művét, vagy Anthimus, Oribasius, Galenus, Columella, Athenaeus, Palladius töredékeit olvassuk, akkor rájöhetünk, a vér nem volt trendi étek az antikvitásban.
Paradox módon a vér asztali karrierje lényegében azért lódult meg, mert fogyasztását betiltották. Miután ugyanis Mózes konzultált Jahvével a Sinai-hegyen, kiderült, Izrael népének nem csupán a mogyorós pele, a teve vagy a csiga fogyasztásától kell tartózkodnia, hanem a vérevéstől is. Mégpedig azért, mert aki az életerőt jelképező vért fogyasztja, az lényegében elevent eszik. Lelket. (Emlékszünk a bibliai parancsra: „vért ne fogyasszatok, mert a vér a lélek”.)
S hogy miként lett a tiltott vérből kultikus fogás?
Hát úgy, hogy Jézus az utóbb Utolsó Vacsora néven elhíresült társas összejövetelen a következőképp kínálta a bort szeretett apostolainak: „Ez az én vérem, a szövetség vére.” A történethez még hozzátartozik, hogy a Názáreti többször állította magáról, hogy nem a mózesi törvények megszüntetésére, hanem azok beteljesítésére érkezett. Hogy miért úgy kell beteljesíteni a vérfogyasztás tilalmát, hogy kötelezővé tesszük ivását, azt akkor sem értjük, ha kitépik a szívünket vagy a mókusok elé vetnek. Mindenesetre tény: a világ legmegrögzöttebb istenvér-ivó közössége a világ mintegy egymilliárd katolikusa.
csernabandi - darida
(To be continued)
