A texasi láncfűrészes mészárlás és Az utolsó ház balra után a hetvenes évek legelejének egyik újabb kultikus szociohorrorját érte utol a hollywoodi remake-hullám. George A. Romero korai gyöngyszeméből a nagyvásznon a szintén a hetvenes évek paranoia-filmjeiből táplálkozó Gondolatbűnökkel debütált Breck Eisner rittyent a trailer ígérete szerint tökös és stílusos kisvárosi rémfilmet, amely láthatóan elmozdítja az eredeti vírusmozi műfaját a 28 nappal később nyomán megjelent kortárs zombifilmek irányába.

Annak fényében, hogy Romero filmje nélkül Danny Boyle munkája is másképp nézne ki, utóbbi meglehetősen izgalmas gesztus. A modern zombifilm megteremtője a „Trixie”-nek becézett dühkórral fertőzött kisváros történetét 1973-ban mértani pontossággal illesztette zombi-kvadrológiájának első két epizódja (az 1968-as Az élőholtak éjszakája és az 1978-as Holtak hajnala) közé, és mintegy mellékesen kijelölte a műfaj fejlődésének egyik lehetséges további csapásirányát. Utóbbi kiváltképp a zsáner jelen állapotát tekintve válik igazán jelentősségteljessé, mikor a műfaj olyan sajátos mutációi, mint a 28 nappal később, a Pontypool vagy a Carriers már nem hagyományos értelemben vett élőhalottakkal, hanem egy-egy különös kórság áldozataival operálnak, eközben megtartva a zombifilm cselekményelemeinek és motívumkészletének jelentős részét, az alműfajon belül is megteremtve egy egészen életképesnek tűnő szubzsánert és feladva a leckét a viszonylag szigorú és precíz kategorizáláshoz szokott műfajelmélészeknek. (Lásd a horroristák körében pár sör után rendre előbukkanó „ez most hogy zombifilm, há’ nincsenek is benne zombik, te gyökér” standard vita-és verekedés-indító felvetését.)
De a The Crazies újbóli előkerülése nem csak abból a szempontból kézenfekvő, hogy korát évtizedekkel megelőzve, megalapozott egy, az ezredfordulón kivirágzott trendet. A hetvenes évek szociálisan és politikai kérdésekre is igen érzékeny horrorfilmjei előszeretettel nyúltak általános társadalmi kérdésekhez: a fent említett két kulcsfilmen túl ide sorolhatjuk a mai napig előszeretettel moralizáló Romero munkásságának jelentős részét (az eredeti The Crazies-ben is bőségesen találunk reflexiókat mind a vietnámi háborúra, mind pedig az inkompetens vezetéssel szembekerülő átlagpolgár problémájára), de az évtized olyan alapvetései, mint a nagyvárosi elidegenedést körüljáró 1977-es A testrablók támadása, a társadalmon belüli osztály- és kulturális különbségeket exponáló Gyilkos túra, vagy az őslakosok helyzetében és a környezetszennyezés ügyében egyaránt állást foglaló Prófécia sem mentek el szó nélkül a társadalmi problémák mellett. Ezen attitűd és a preferált tematikák újbóli előkerülése tömegfilmes lakmuszpapírként ugyanúgy az amerikai társadalom belső feszültségeit jelzik, mint jelezték három évtizeddel ezelőtt: amikor már a horrorbörleszkben utazó Sam Raimi is általános társadalmi tanulságokkal terheli legfrissebb őrületét (Pokolba taszítva), Ronald Reagan baltával hadonászik (The Tripper, poszt-apokaliptikus mozik sora vizionálja egy világrend végét és Richard Kelly is a hetvenes évekhez való visszanyúlásban látja az önkifejezés legszerencsésebb eszközét (A doboz), akkor gyanús, hogy talán ugyanott vagyunk, mint harminc éve. Vagy még lentebb.

Sepi

sepi