- Pontypool (2009. R.: Bruce McDonald) -

Egy jeges-havas Valentin-nap sötét hajnalán Grant Mazzy (Stephen McHattie) műsorvezető igyekszik a munkába, Ontario tartomány Pontypool nevű kisvárosának egyik kereskedelmi adójához. A szebb időket látott rádiós töménnyel melegít a lélekölő melóra: ma is arról cseveg majd hallgatóival, vajon mikor kell hívni a segélykérő telefont, vagy hogy időben indulnak-e az iskolabuszok.

Pár óra alatt azonban kissé felgyorsulnak az események a vérunalmas városkában. A stúdióba érkező telefonokból úgy tűnik, különös járvány szabadult el a környéken. A betegséget a jelek szerint bizonyos szavak terjesztik, a fertőzöttek zombivá lesznek. (Rövid kitérő: azt ugyan nem állítanám, hogy a kanadai horror-rendezők szabadidejükben kortárs magyar szerzőket olvasnának, de tény, hogy a nyelvvel terjedő vírus ötletét én először Spiró György T-boy címen kiadott rémnovelláinak egyikében olvastam.) Az élőhalottak fejében a fertőzött szavak hatására ugrálni kezd a CD, és onnantól csak értelmetlen szavakat, szótöredékeket visszhangoznak.

Praaa, ismétli vagy tucatszor az egyik szerencsétlen bekattant.

A zene (Claude Foisy) kellően feszült, a csudás nevű Miroslaw Baszak operatőr remek, olykor dokumentarista fekete-fehérre váltó képsorokat filmez, az egyetlen (zárt) helyszínnek köszönhetően a légkör rendes horrorhoz méltóan nyomasztó.

Egy idő után mégis azt érezzük, valami nagyon nincs rendben.

A szereplők angolról egy idő után franciára váltanak, német szövegek, olasz mondatfoszlányok úsznak a levegőben. A hűtőmágnesekre írt szavakból értelmetlen mondattöredékek állnak össze, a kamera elidőz az üzenőtábla zagyva falfirkáin. Agyament párbeszédek, szélütött mondatok.

Mi a szar ez az egész?

McDonald nem akar a szájunkba rágni semmit, de szerencsére azért ad némi fogódzót, mielőtt megtapossuk a DVD-lejátszót, és szilánkosra rúgjuk a képernyőt. Először egy Roland Barthes-citátum lesz gyanús, mert azért azt ismerjük el, klasszikus zombifilmekben viszonylag ritkán röpködnek aranyköpések a híres francia szemiotika professzortól, aki a múlt században szép esszéket írt a költői – értsd: emberi – nyelv széthullásáról. És amikor a film vége felé a stúdió dohányzóasztalán meglátunk egy rinocérosz-szobrot, akkor már nagyjából minden világossá válik, utólag értelmet nyer az értelmetlenség, rend születik a káoszból. Mert az álmoskönyvek szerint a nyelvi zűrzavar plusz orrszarvú együtt csakis Eugéne Ionescóra, az abszurd dráma apukájára, a Rhinocéros írójára utalhat. Innentől kezdve minden világos: a Pontypool lényegében az abszurdot keresztezi a zombikkal.

Nem kenyerünk az irodalomelmélet, ezért az abszurdról itt csak annyit: Ionesco első darabját, A kopasz énekesnőt állítólag egy angol társalgási nyelvkönyv banális példamondatainak hatására írta. (Az abszurd magyar zsenije, Örkény István pedig a következőket mondta legnagyobb színpadi sikere, a Tóték kapcsán: „És írtam egy tragikomédiát (…), mely az első szótól az utolsóig közhelyek egymásutánja. Sőt még a drámát befejező, a katarzist előidéző mondat is így hangzik: (…) Fiam! Fiam! Egyetlen kicsi fiam! Ha a közhely fokozható volna, ennél közhelyebbet már képzelni sem lehet.”)

A forgatókönyvet szerző Tony Burgess pedig a kereskedelmi rádiók szöveghulladékaiból pakolja össze a maga világát. A Zap gyümölcslé frissít. A Szent Lukács templom mindenkit szeretettel vár az Eszter könyve bábelőadására. A Kwarta Lake sírkövek örökéletűek.

Az emberi szónak itt már nincs helye. Az adás producere (Lisa Houle) a történet egy pontján ki is oktatja Mazzyt, az ő dolga csupán annyi, hogy a reklámblokkok előtt rövidre zárja mondókáját.

Mazzy azért végül mégis megpróbálja megmenteni a világot, meg persze a szavakat. Nullázzuk le mindet, gondolja, s ha már úgysem értjük őket, adjunk nekik új jelentést. A tűz, az szín, szavalja az éterbe. Az ég egy személy. Az öl csók.

A Pontypool nyomasztó parabola egy jelentést, érzelmet, értelmet vesztett világról.

McDonald a film végén egy utolsó csavarral még a műfajból is kilép. Már lement a stáblista, amikor az utolsó utáni képsorokkal a film horrorból egy Bonnie és Clyde-stílusú gengszterfilmre vált.

Mi meg nézünk bután magunk elé. Aztán beakad a CD a fejünkben, és csak motyogunk, akár egy agyhalott zombi.

Az öl nem öl.

A sárga az túlzsúfolt.

A barátok igék.

Praaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa...

darida