- The Tripper (2006, R.: David Arquette) -

Az idea, hogy a slasher a legkonzervatívabb horror-szubzsáner, már születése óta végigkíséri a műfaj történetét: ha házasságon kívül kefélsz, meghalsz; ha nem tiszteled az öregeket, meghalsz; ha gecizel a gyépés osztálytársaddal, meghalsz, ésígytovább, alkalmi aktus közbeni felnyársalástól a sérelmeket követő szisztematikus bosszúhadjáratokig. (A dolog persze soha nem ennyire egyszerű, valamivel összetettebb látképért katt ide: filmvilag.hu). Habár már A texasi láncfűrészes mészárlás is erősen rezonált bizonyos aktuálpolitikai fenoménekre, mint a flower power kifulladása vagy a vietnami fiaskó, a műfaj egyszerűségéből és némileg a célközönség összetételéből fakad, hogy a direkt politizálás eddig nagyjából mégis kimaradt a slasherfilm repertoárjából. Eddig: egy Ronald Reagan-maszkot viselő elmebeteg ámokfutása a Bush-éra sötét szívében rendezett hippifesztiválon ugyanis némiképp finomítja az összképet. És ez volna a The Tripper.

David Arquette (igen, valóban Courteney „Monica a Jóbarátokból” Cox férjéről van szó) 2006-os rendezése, talán némi bájos műfaji önreflexiótól is vezérelve, a zsáner születésének éveiben indít, valahol a Texasiból és Gyilkos túrából megismert celluloid-Amerikában: hippik, híradórészletek és egzisztenciális válságtól szenvedő redneck favágók a végeláthatatlan erdőségek pszeudoédenében. A rém genezise egyszerű, mint a bot, ugyanúgy kisgyermekkori trauma a nagy megfejtés, mint a Halloween vagy a Silent Night, Deadly Night esetében, miközben a büntetendő célcsoport ezúttal nem életben maradt családtagok vagy mocskoslelkű kispolgárok, hanem a sok woodstocki naplopó. Aztán eltelik harminc év, és kiderül, hogy semmi nem változik: a hippik továbbra is „úgy néznek ki, mint Tarzan, úgy futnak, mint Jane, és olyan szaguk van, mint Csitának”, Amerika egy kétes megítélésű elnökkel az élén újfent fejest ugrott egy kétes megítélésű háborúba és a redneckek sem viseltetnek több szimpátiával a gyanútlan átutazók iránt. Ki más vághatna hát rendet ebben a hiperliberális fertőben, mint maga Ronald Reagan?

Egy már legtisztább formájában is a paródia felé hajló műfajhoz nem nagy bravúr ironikus olvasatot rittyenteni – még ha Wes Craven úgy is érezte tizenegynéhány éve, hogy kiötölt valami fenemód eredetit –, és az Arquette-Harris forgatókönyvíró-páros sem elsősorban az alapmotívumok értő kiforgatása miatt érdemel emberes vállveregetést. A The Tripper legalább annyira vérmes szatíra, mint lendületes gyilok-maraton: a kizárólag a kúráson és a könnyűdrogokon pörgő kortárs virággyermekek ugyanúgy megkapják a jussukat, mint a véresszájú konzervatívok vagy a Tourette-szindrómában szenvedő fesztivál-producer által reprezentált opportunista vadkapitalisták. Arquette és barátai mindemellett a politikai elköteleződés gyanúja alól is ügyesen kislisszolnak: a George W.-felirat egy emberhúson hizlalt poca ketrece felett díszeleg, akinek legelkötelezettebb hívei tévé által kondicionált tahók, ellenzői pedig idióta jelmezekben mászkáló junkie-k, miközben némiképp árulkodó módon a film egyetlen szimpátiára érdemes figurája a vastagbajszú helyi zsaru.

Gyúnyvigyora mögött valahol a The Tripper borzongató apokaliptikus vízió a kortárs Amerikáról, amit mintha még az ifjú Tobe Hooper forgatott volna Eric Cartman és Michael Moore közösen írt forgatókönyvéből. South Park, Jóbarátok és Bőrpofa-rajongóknak kötelező.

sepi