E horrorfilmek gyökerei valahová a fantasy műfajába nyúlnak vissza. Említhetjük akár Arthur Conan Doyle Elveszett világát és a belőle készült, a korszak csúcstechnikáját használó némafilmet 1925-ből, esetleg az első King Kong-mozit a harmincas évek elejéről. Ugyanakkor az 50-es évek Amerikájának légkörében született óriásszörnyek egészen más félelmekre alapoztak, mint az előzménynek tetsző (értsd: bazi nagy állatokat szerepeltető) alkotások.
Az atombomba bevetésével, majd az ötvenes évek atomkísérleteivel kapcsolatos kollektív rettegés tekinthető az ökohorror egyes számú forrásának. Ebben a korszakban olyan furcsa lények jelentek meg a vásznon, mint például óriáshangyák (Them!, 1954), puhatestű rémségek (The Monster That Challenged the World, 1957), s minden idők leghatalmasabb szörnye, Godzilla is (Gojira, 1954). E kreatúrák virágkora nem tartott örökké, az atomenergia lassan barátunk lett, és szerves része a mindennapoknak. A műfaj mégsem halt ki, talán Hitchcocknak köszönhetően.
Az 1963-as Madarak volt minden bizonnyal az első lépés a műfaj racionalizálása felé, ami később a 70-es években teljesedett ki. Az ökohorror ekkor már monstrumok helyett nagy tömegben támadó meztelen csigákkal (Slugs, muerte viscosa, 1988), gilisztákkal (Squirm, 1976), esetleg óriás gyilkos medvékkel (Prophecy, 1979), vagy szimplán csak megvadult állatokkal (Day of the Animals, 1977) ijesztgette a nagyérdeműt. A korszak és a műfaj minden bizonnyal legviccesebb filmjéről, a Night of the Lepus című 1972-es nyúlhorrorról se feledkezzünk (nem, ezúttal nem a Monty Python ökörködéséről van szó). Külön emeljük ki Steven Spielberg 1975-ös Cápáját (3 Oscar-díj) mind hangulata, mind a szörny megjelenítése miatt.
A műfaj ma is él és virágzik, elég csupán a nemrégiben készült kézikamerás New York-i óriásszörnyre gondolni (Cloverfield, 2008). Ez Darabont Ködével együtt ugyan úgy reflektál a kortárs traumákra, mint a zsáner korai alkotásai. Vagy eszünkben juthat a lassan moziba kerülő Piranha-sorozat 3D-s változata – a széria második részét ugye James „Avatar” Cameron jegyzi.
Érdemes még megemlíteni M. Night Shyamalan legutóbbi filmjét (The Happening, 2008), a The Day of the Triffids című opust (1962) Steve Sekelytől, vagy az inkább röhögtetésben utazó Rémségek kicsiny boltját (1986). Meg persze nyugodtan tekinthető ökohorrornak a The Happening előtt pár hónappal megjelent The Ruins (2008) is – egyébként e két utóbbi darabban állatok helyett növényektől foshatunk.
Az illusztráció Feith Bálint munkája.