Tomas Alfredson: Engedj be!
(Lat den rätte komma in, Let the Right One in) 2008.
Az Engedj be! első nézésre olyan, mint egy Bodor Ádám novella vagy egy IKEA kanapé. Letisztult formák, takarékos reménytelenség.
Lelketlen lakótelep Stockholm mellett a nyolcvanas években. A falon The Clash-poszter, a polcon hupikék törpikék és matchboxok, a srácok a Rubik-kockát bűvölik naphosszat. Oskar (akinek édesapja alkohol-, édesanyja pedig tévéfüggő) 12 éves elmúlt, s ha nagy lesz, minden bizonnyal gyakorló pszicho- és szociopata válik belőle. A magányos, szőke kisfiú szügyig jár az unalomban, késeket gyűjt, barátja egy sincs, az iskolában szénné szívatják az osztálytársai, legkedvesebb szórakozása pedig, hogy egy füzetbe ragasztgatja a véres bűnesetekről beszámoló újságcikkeket. „A beton házak között nem várnak csodák” – énekelte egy másik elátkozott nemzedékről a Pokolgép zenekar, de Oskar lakótelepét szerencsére téglákból emelték, így azután a csoda megérkezik. Rejtélyes kiscsaj költözik a szomszédba egy idősebb férfival, akinek első dolga, hogy kartonpapírral fedje be az ablakokat.
Oskar hamarosan megismerkedik a lánnyal, Elivel, akiről kiderül, ő is 12 éves, bár ő már elég régen, talán évszázadok óta; nincs szülinapja; profin kezeli a Rubik-kockát, pedig sose látott hasonlót; és elfelejtett fázni. És nem sokra rá az első halottat is megtalálják a közelben, a faszi egy fáról lóg fejjel lefelé, vérét kifolyatták.
Tomas Alfredson a lehetetlenre vállalkozott, vagy talán még ennél is nehezebbre. Azt gondolta ki, hogy fogja a nyugati történet jelen pillanatban legelhasználtabb, legmegkopottabb, legelcsépeltebb sablonjait, kliséit, paneljeit, leporolja őket és összeturmixolja a legújabb skandináv történetmesélés steril módszerével. 21-re húzott még lapot, és láss csodát, bejött neki.
Olyan ez, mintha a Twilight, A Pál utcai fiúk, a Dracula, a nyálas pöttyös könyvek egyszerre lennének bedobva a fekete cilinderbe a legjobb dán Dogma-filmekkel (pl. Rekonstrukció vagy Hogy szeretsz?), s azután jönne Tomas, a bűvész, aki az utóbbi évek legszebb hófehér bundájú és vörös szemű nyulát emelné ki a sötét, cirkuszi fejfedőből.
Vörös és fehér. Vér és hó. A véres szájú, sötét hajú Eli és a vaníliafagyi színű Oskar.
Skandináv tempó, lassú, gyönyörű képsorok. Nem sietünk sehová. S bár a ritmus lassú, de precíz, sohasem válik vontatottá, unalmassá. A rendezés tökéletesen egyensúlyozik a borzalom és az érzelmek, a reménytelenség és a remény, a vér és a hó, a szomorúság és a boldogság, a realizmus és az irracionális, a halál és az élet között. Van itt minden, ami egy rendes horrorfilmben kötelező: izgalom, feszültség, félelem és rettegés, patakvér, elmetszett torok, kiszívott nyak, letépett fej és kar, savval zombisított arc, fényre porig égő vámpírtest. De vannak elpusztíthatatlan értékek is: hősiesség, férfivá válás, egymásra utaltság és valódi szerelem. Mert a nyálból szerelem lesz itt, az érzelgősségből érzelmesség, a szó legtisztább értelmében. A szavak (a régen szétmállott szavak) hirtelen visszanyerik eredeti jelentésüket. A romantika név például megint szép lesz, méltó régi nagy hiréhez, mit rákentek a századok, a svédek most lemossák a gyalázatot! (Amihez persze jócskán hozzájárul Hoyte Van Hoytema operatőr költői képíró-tehetésége, atmoszférateremető képessége.)
Alfredson mindenből csak annyit adagol, amennyi éppen elég. Amennyi pont jó. Tökéletesen kimért és halálpontos. Olykor annyira, hogy azt gondoljuk: szenvtelen. De nem az. Végigegyensúlyozik a kötélen (valljuk be, egy ezerszer megrágott kötélen) és nem esik le. Bebizonyítja azt, amit régen tudunk, de csak igen ritkán látunk: hogy a nagyok nem félnek a giccstől. Minden idők egyik legszebb, legmélyebb és legpoétikusabb horrorját alkotta meg.
Meghatódunk, ez egyszer éppen azért, mert senki sem tukmálja ránk a meghatódást. Szabad akaratunkból tesszük.
csernabandi
Bónusz:
