(Farkasember, The Wolfman, 2010., rendezte:  Joe Johnston)

Nem fér a fejünkbe, hogy a Farkasember című angol-amerikai produkció miért kapott 18-as piros karikát, hiszen igazán kemény véres jelenet alig-alig szerepel a filmben (tán kétszer diszkréten és visszafogottan lerepül egy fej), viszont egy szellemileg átlagosan fejlett ötödikes már képtelen lenne röhögés nélkül végigülni a majd két órás alkotást. Az opus valószínűleg a nagycsoportos nemzedék körében arathatna zajos sikert, ők talán még borzongani is tudnának néha ezen a horrornak csúfolt diznibóvlin.

A ködös Albionban járunk a XIX. század végén. Mintha A sátán kutyáját néznénk: brit láp, balladai homály, fenyegető telihold, kísérteties és ódon vidéki kastély, sűrű és félelmetes erdő. Persze mindez köbre emelve és eltúlozva, akár ha egy romantikus képes mesekönyvet lapozgatnánk.
A sztori pedig olyan páratlanul bugyutára sikerült, olyan végtelenül kiszámíthatóra és közhelyesre, hogy David Self és Andrew Kevin Walker forgatókönyv-író uraknak innen is gratulálunk. A Patakvér szerkesztősége ugyanis februárban nekik ítéli a Csonkolt Kéz díjat, amit a leggázabb história szerzőinek osztunk ki ezentúl.

A cselekmény egyébiránt számos kérdést felvet. Legfőképpen azt nem értettük, miért is lesz éppen farkasember abból a személyből, akit kölyökzombi (vagy mi) mart meg? Mért nem kölyökgibbonná vagy füles kancsóvá változik? Hm? Továbbá félelmetes a szerzők leheletfinomra csiszolt, bipoláris jellemábrázolása is: szemét farkasember (aki élvezi a gonoszságot) kontra alapvetően jólelkű, ép morális értékrenddel bíró farkasember (aki szégyelli, hogy teliholdkor vérengző fenevaddá változik, ezért legszívesebben meghalna).
Ám nem csak a történet gatya, de szinte minden a nevetségességig van túlozva a filmben. A viktoriánus angol vidék romos, teliholdas, barnasörös, félemetes, rejtélyes világa. Az aláfestő zene, mely az utolsó pillanatig fültépően harsogja, hogy itt, kérem, borzalom fog történni, kéretik kurvára félni és megijedni. A színészek folyton szentimentális pózokba vágják magukat. A párbeszédek pedig egyenesen szánalmasak. Arról nem is beszélve, hogy hőseink nem is vérfarkassá változnak át, hanem egyenesen Chewbaccává, ráadásul (mint a farkasok általában) remekül és kedvvel rohangálnak a háztetőkön.

Benicio del Toro viszont fantasztikusat alakít, egyes jelenetekben megtévesztésig hasonlít Vágási Feri nyomdászra, aki éppen kétségbeesett és vadállati dühvel vágyakozik egy mikroszoft programra, mert akkor otthon is tudna dolgozni.
És úgy látszik, van az a pénz, amiért Anthony Hopkins boldogan hajlandó lerombolni saját csillogó legendáját. Kár érte. Az überszánalmas-fullnevetséges apa-fia bunyójelenet közben egy Hannibal Lecter omlik össze a szívünkben és törik pici darabokra.
Mindent egybevéve: a Farkasember akkora giccs, hogy a fal adja a másikat.
A produkció azonban mindezzel együtt sem menthetetlen. Ha a szövegre nem figyelünk oda és horrorparódiaként nézzük, akkor egész jól lehet szórakozni rajta (mindössze némi tudatmódosítóval kell rásegíteni az élményre).
Ötből öt botos rókával büntetném a filmet.

csernabandi

bónusz: