A japán horror szubzsánerének legitimációját nem csupán az európai szemnek különösen aberrált és brutális képsorok alapozzák meg, hanem témája is, mely kellemes kitekintést kínál a zsidó-keresztény kultúrkörből egy másik világ felé. Csakúgy, mint Nyugaton, Japánban is a saját népi és vallási világból táplálkoznak a rémfilmek, így fő témájuk a reinkarnáció és a szellemmesék.

A gyökereket – a népmesei hagyományok mellett – az Edo- és a Meidzsi-kor irodalmában, illetve a 60-as évek filmes termésében kell keresnünk (bár már az 1953-as Ugetsu története is nyugodtan ide sorolható). Ebben az időszakban olyan alkotások születtek, mint a buddhista parabolán alapuló Onibaba (1964), vagy a Cannes-i zsűri különdíját begyűjtő Kaidan (1964) négy lazán összefűzött története.
Az igazán brutális, de nem egyszer komikumba átcsapó eseményekkel teletűzdelt alkotások a ’90-es évektől kezdtek megjelenni, és az 1998-as kísértethistória, a Kör (Ringu) amerikai remake-jével a szélesebb közönség is megismerkedett a japán horrorral, ami ezentúl már csupán Takashi Miike alkotásait jelentette.

Ugyanakkor Miike ma is kétségtelenül a legismertebb távol-keleti rendező nálunk, már csak a 2005-ös A horror mesterei sorozat általa rendezett epizódja miatt is (a szériát olyan nevek fémjelzik, mint Carpenter, Argento, Hooper). A japán filmes az extrém erőszak és a szexuális aberrációk megjelenítéséről híresült el (meg persze gyönyörűen kidolgozott képi világáról). Az ő munkái szintén a japán kultúrkörből táplálkoznak, de nem egy filmje merít a nyugati hagyományokból (a Katakuri-ke no kofuku például musical-, vígjáték- és horrorelemeket is vegyít).
Mindezek alapján talán egyértelmű, hogy a J-horror csak a témája miatt önálló kategória, de amúgy lényegileg ugyanolyan gore (Tokyo Gore Police, Guinea Pig, Ichi The Killer), slasher (Rinne, Tokyo Psycho) vagy zombifilm (Tokyo Zombie, Versus, Wild Zero), mint nyugati társai. Ugyanakkor misztikus légkörükkel kaput nyitnak egy idegen kultúra felé.