A horrorfilm látványos elmozdulása az explicit erőszakon és a(z emberi) test dekonstrukcióján keresztüli hatáskeltés felé nagyjából egybe esett a cenzurális nyomás enyhülésével, miközben a hatvanas-hetvenes években számos más műfaj is megmerítkezett a vérmocskos brutalitásban. A spletterfilm vagy gore létrejötte ezen tendencia csúcsra járatásának eredménye, az a pillanat, amikor a horrorban a vér és a pusztuló test látványa fontosabbá válik magánál a cselekménynél. Amikor már nem a sztori jelenti a mozi fő vonzerejét, hanem a minél látványosabb fröcskölés, a test pusztulásának vérmocskos attrakciója.

A zsáner születését Herschell Gordon Lewis Vérlakoma című gyöngyszemétől illik datálni, és az évtizedek során a „gore pápájává” kinevezett Lewis a grindhouse-aranykor egyes számú belezőjévé vált, a The Wizard of Gore-ban egyfajta szerzői önarcképként tematizálva is saját viszonyát a gyilokorientált filmkészítéssel. (Viszonyítás és az arányok elmozdulásának bizonyítása végett: az 1960-as Psycho legendás zuhanyjelenetében egyszer sem látni, ahogy a kés belehatol az áldozat testébe:

Ehhez képest a három évvel később készült Vérlakoma:

A nyolcvanas évekre, elsősorban a barkácshorrorban utazó ifjú géniuszok (Sam Raimi, Stuart Gordon, Peter Jackson) színre lépésének köszönhetően, a splatterfilm markánsan elmozdult a komikum felé: a test széthullása karneváli börleszkké vált, amiből a fájdalom éppúgy hiányzott, mint a test legbelső titkainak megleséséből fakadó hátborzongató misztikum. Mint például itt:

A grafikus erőszak könnyedségét napjainkban a tengerentúlon a splat pack (Eli Roth, Fűrész-filmek, Rob Zombie, Greg McLean), Európában pedig az új francia horrorfilm alkotói próbálják száműzni a splatterfilmből. A test dekonstrukciójának látványa újra transzcendens élménnyé vált, ahol néző nem röhöghet hányástól teli szájjal saját testének múlandóságán, hanem kénytelen szembenézni mind a pusztulás elkerülhetetlenségével, mind pedig a vele járó fájdalommal:

Tekintve, hogy nem tematikus alapon szerveződő zsánerről van szó, a splatterfilmet nem lehet élesen elhatárolni a többi műfajtól. A splatter hatásmechanizmusa értelemszerűen megjelenik azon műfajokban, melyek eleve a test pusztítását helyezik középpontjukba (mint mondjuk a zombifilm vagy a slasher), míg kísértetfilmben ritkábban találkozunk vele – habár Lewis ezt is megjátszotta a Two-Thousand Maniacs!-ban –, de ebből nem következik, hogy minden zombifilm vagy slasher szükségszerűen a splatter kategóriájába tartozna. De ezt a legegyszerűbb zárlatként néhány újabb példával megvilágítani:

Slasher, ami nem splatter:

Slasher, ami splatter: