- Rémálom az Elm utcában, 1984 -

Minden idők egyik legismertebb horroros rosszfiúja kétségtelenül Freddy Krueger (Robert Englund), aki csíkos pulcsijával, kalapjával és karmaival beírta magát a filmtörténetbe. Amikor Wes Craven 1984-ben a világra szabadította az emberek álmába férkőző rettenetet, kétségtelenül nem csupán egy újabb, tizenéveseket kibelező és csonkoló fenevadat kreált, hanem valami egyetemesebbet.

A véres képek és Freddy összeégett arca mögött több minden rejtőzik. A Rémálom egyrészt a gyermek-szülő kapcsolat egy kényes szakaszát értelmezi horrorisztikus módon, másrészt a felnőtté válás démoniságát is megidézi. Esetleg az alkotás az első menstruációtól és a szüzesség elvesztésétől való félelem metaforája, ahogy azt az Iron Maiden frontembere, Bruce Dickinson is gondolja.

Mindkét megközelítés mellett sokáig lehet érvelni. A nagyon domináns finálé rácsos ablakaival és ajtójával egyértelműen a kiszállni vágyó madárka kudarcát jelképezi. A film elején kettéhasadó kereszt pedig egy új korba való belépésre utalhat, ami nem feltétlenül tetszik anyunak és apunak. A final girl meg könnyedén vezet el minket az első aktus előtti szorongáshoz, csakúgy, mint a tizenévesek álmaiban (ezek ugye gyakran sikamlósak) támadó rémség is.

Persze nehéz csak e szemüvegeken keresztül nézni a másfélórás mészárlást, melyet különös kegyetlenséggel követ el egy rég halott férfi pengés kesztyűjével (a korábbi slasherektől eltérően kivédhetetlenül, hiszen aludni mindenkinek kell). Tehát a Rémálom első sorban egy remek horror, mely nem csupán kitermelte a legördögibb szeletelő mestert, hanem olyan színészeket is elindított a pályán, mint Johnny Depp (az ő filmbeli halála is megér egy misét).

paulkemp