Mohó egy állat az ember, kapzsiságában még Természet Anyánk legintimebb szférájába sem átall behatolni. Veszélyeztetett fajokra vadászik, kihalt lényeket támaszt fel klónozással, környezetet szennyez, esetleg géneket piszkál, és a világra szabadít valami fasza kis mutánst. Természetanyu meg egy darabig tűr, aztán felsodorja kezén az otthonka ujját, és kioszt pár kurvanagy fülest a hálátlan kölöknek.

Legalábbis a natural horrorok (a. k. a. eco-horror) egyik alfajának kliséje szerint; körülbelül erre a kaptafára készült például a Cápa 3., a Gyilkos bálna, vagy éppen a Jövendölés.

John Frankenheimer ökohorrorában a rosszfiú egy papírgyár profitéhes üzemeltetője, aki több tízezer hektárnyi érintetlen erdő felvásárlásával szeretné bővíteni cégét Maine államban. Az akvizíció ellen a helyi indián közösség tiltakozik, ügyüket egy természetvédelemmel foglalkozó ügynökség támogatja. Az iroda a helyszínre küld egy Verne nevű (Robert Foxworth), civilben fekete gyerekeket gyógyító gettódokit, hogy készítsen jelentést a gyár ténykedéséről.

Vélhetően a horror-rendezők többsége inkább a sikerre hajt, mint a dicsőségre, Frankenheimer sem volt ezzel másképp. A történetbe ügyesen beleszőtt néhány melléktémát, melyek a kortárs amerikai nézőket feltehetően foglalkoztatták. A Greenpeace például 1978-ban – jelentős médiafelhajtás közepette – már sikeresen akadályozta meg, hogy nukleáris hulladékot süllyesszenek az Atlanti-óceánba, talán ez volt az ipari szennyezéses vonal apropója. A ’70-es évek közepe a pro-choice (az abortusz legalizásáért küzdő) mozgalom virágkora – Verne csellista neje (Talia Shire) pedig végigtöprengi a film 102 percét, hogy megtartsa-e születendő gyermeküket. Az afro-amerikaiak és az őslakosok ügye is egyre jobban piszkálta ekkoriban a fehér USA-polgárok lelkiismeretét, ’77-ben kapta meg például Jimmy Cartertől Martin Luther King, a jeles polgárjogi harcos a Szabadság Elnöki Érdemérmet (posztumusz), John tehát belekevert a történetbe tíz kicsi négert, tíz kicsi indiánt.

Nincs ezzel semmi baj, a történet ettől még összeáll. Verne doktor szimatolni kezd a terepen, indiánokkal ismerkedik, gyárat látogat. Egyre szaporodnak a baljós jelek, óriásira nőtt, kacsafaló lazacok, kölyökkutyányi ebihalak, viselkedészavaros, agresszív mosómedvék tűnnek fel, az indiánok paradicsomában elszabadul a pokol. Végül napvilágra kerül, hogy a papírgyártáshoz használt higanyvegyület az üzemből a vizekbe jutott, és mindenféle genetikai mutációkat okozott.

De ekkorra már az igazság nagyjából mellékes, mert föltűnik a Mutánsok Mutánsa, egy nyúzott medvére emlékeztető, disznópofájú, vagy három ember magas rém, aki nekiáll, hogy szisztematikusan kiirtson minden szereplőt, a derék indiánoktól a jóságos orvoson át a gonosz kapitalistákig. És itt értünk el a gyenge ponthoz, a rém ugyanis elképesztően megöregedett 30 éves korára. CGI-effektusok, számítógépes trükkök persze még sehol, a szörnyet kézműves technikával pakolták össze, a legvérfagylalóbbnak szánt jeleneteknél az a benyomásunk, mintha zoknibáb-előadást néznénk, vagy egy Kemény Henrik-performanszon vennénk részt.

Ha képesek vagyunk ettől eltekinteni, akkor Frankenheimer alkotása tökéletes bevezető egy olyan estéhez, amikor egy túlzöldült csajt/pasit akarunk az ágyunkba csalogatni. Családosok meg nyugodtan használják környezettudatosságra nevelő oktatófilmnek, a Jövendölést pici túlzással egy Minimaxon edzett nagycsoportos is megnézheti. Legfeljebb utána egy darabig majd nem ad jóéjtpuszit az alvós macijának.

Darida