Case 39 (r.: Christian Alvart, 2009.)

Orphan (Az árva, r.: Jaume Collet-Serra, 2008.)

Children (r.: Tom Shankland, 2009.)

Egy gyermek önmagában is félelmetes dolog, elég csak arra gondolni, hogy kilenc hónapig lakik egy nőben, miközben belőle táplálkozik, majd kikerülvén azt a váladékot eszi, amit a melle kiválaszt. Ráadásul születése után úgy viselkedik, mint egy elmebeteg, nem tud beszélni, járni, nem szobatiszta, nem lehet vele focizni vagy moziba járni és még csak dolgozni sem lehet elküldeni.
Nem kell tehát feltétlenül egy román árvaházból örökbe fogadnunk valakit, hogy beszarjunk tőle.

A horrorfilmek nem félnek kiaknázni ezt a lehetőséget, bár kétségtelen, hogy a rettenetes gyermek mítosza jóval korábbra vezethető vissza, de én most ezzel nem foglalkozom, csak óvatosan ajánlom Jean Cocteau témába vágó művének elolvasását.
Reneé Zellweger nem az a színésznő, aki képes minden karaktert megformálni, sokkal inkább ragad rá a szerep, amit egykoron neki találtak ki, az intellektuális szingli, aki bénázik, de jobb sorsra érdemes, ráadásul humora is van.

Christian Alvart (ő csinálta a Pandorumot is) azonban most nehéz helyzetbe hozta a Case 39 című filmjében, mert alkatától idegen karaktert kellett formálnia, amit ugyan profin megoldott, de a filmhez nem tett hozzá semmit, csak elvolt benne, nem zavaróan, nem csillogóan, egyszóval hozta, amit kellett.
Kár, hogy a Case 39-et megelőzte az Orphan, ami jobb is volt, korábban is volt, így meglehetősen nehéz versenyezni, amikor ugyanabban a témában próbálnak maradandót alkotni a rendezők, csak éppen elfelejtettek előtte egyeztetni.

Gondolom, nem kell kibontanom túlzottan a cselekményt: gyerek eleinte aranyos, aztán baromi gonosz lesz, sorozatgyilkol, néző meg megint kitolja néhány évvel a gyermekvállalás időpontját.
Érdekes, hogy néhány éve meg Tom Shankland dobta be magát a Children című filmmel a köztudatba, amit viszont baromi kevesen láttak, pedig a három közül ez a legvéresebb, igaz azonban, hogy kicsit az alapszituáció is más, mivel itt minden gyermek megfertőződik és együt mészárolják le a szüleiket Karácsony Szent ünnepén.

Alvart tehát nem tudja hozni azt a feszültséget és paráztatást, amit Jaume Collet-Serra az Orphanban, biztosra vehető tehát, hogy a katalánok tökösebbek a németeknél, de kevésbé gore-függők, mint az angolok, és ezzel meg is világítottam a három film közötti különbségeket etnicista alapokra helyezve.
Talán a fentiekből is kiderül, hogy számomra az Orphan volt a legfilmszerűbb, ott éreztem, hogy művészet is van, nem csak vér vagy sztár, nem csak a forgatókönyvvel akarja a rendező elvitetni a filmet, de nem is bízza rá egy híres színészre, hanem fogja magát és rendez, mint a bolond.
A gyerekektől való rettegés azonban mostanában felerősödött a horrorrendezők körében, minden bizonnyal az otthoni helyzetükre visszavezethetően, de nem vagyok én pszichológus, hogy megoldjam a problémáikat, inkább csak szólok, nehogy ebben az időszakban még valaki a témához nyúljon.

parakovacs

(a témáról kiváló és kimerítő írás olvasható Sepi tollából itt)