A nazisploitation mellett a hetvenes évek exploitation-aranykorának talán legbrutálisabb műfaja az elsősorban olasz alkotók által prefererált kannibálfilm. A rövid életű ciklus, mely a nyolcvanas évek közepére lényegében ugyanúgy eltűnt a mozik repertoárjából, mint a szintén olasz specialitásnak számító giallók vagy éppen a spagettiwesternek, a klasszikus kalandfilmek és a korabeli shockumentary-k keveredéséből jött létre.

Az egyik legfontosabb proto-kannibálfilm, az Umberto Lenzi jegyezte Man from Deep River híven illusztrálja a fenti tételt: dzsungelben ragadt hőse végül éppúgy összebarátkozik a kannibálokkal, mint a „farkasokkal táncoló” a sziukkal, miközben a film fő borzalomforrását a hősök megkínzása, illetve hanem a törzs szokásainak és a dzsungel törvényeinek mondo-filmeket idéző bemutatása adja. Az 1972-es film narratíváját, előre vetítve a műfaj fejlődésének irányát, minduntalan a természetfilmek retorikáját idéző betétek szabdalják: egy kikötözött mongúz perceken keresztül küzd egy kobrával, egy bennszülött asszony megszüli gyermekét, hogy aztán a krokodiloknak adja, a törzs ünnepélyesen leöl egy krokodilt. A későbbiekben a különféle hüllők és egyéb állatok nyíltszíni lemészárlása a kannibálfilm állandó motívuma lesz, ahol a feláldozott hidegvérűek egyszerre illusztrálják a dzsungel kegyetlenségét (lásd a boa vs. varánusz-pankrációt a Last Cannibal Worldben) és az emberi faj brutalitását (lásd a Cannibal Holocaust hírhedt teknős-jelenetét).

Az állatokkal szembeni kegyetlenség, a bennszülöttek (és sokszor a vadonba tévedt fehérek) cseppet sem hétköznapi szexuális szokásainak bemutatása, illetve az általában a jókora mészárlásban csúcsosodó finálé adja az olasz kannibálfilm gore-ban gazdag exploitation-faktorát, miközben mindezt – a mondo-filmekhez hasonlóan – azon álságos állítás legitimálja, miszerint a világ, a fehér ember és mindenekelőtt az Amazonas környékének lakói felfoghatatlanul kegyetlenek. Mely kegyetlenséggel a nézőnek újra meg újra szembesülnie kell.

A ciklus a nyolcvanas évek fordulóján kezdett kifulladni – ennek egyik jele az egyéb műfajok alapmotívumainak beszivárgása volt, lásd a Zombi Holocaust esetét a kannibálokkal, giallóval és őrült tudóssal, vagy a Cannibal Ferox krimiszálát –, de előtte Ruggero Deodato elkészítette az olasz kannibálfilm ékkövét. A Cannibal Holocaust az áldokumentumfilmes forma beemelésével csavart egyet az eredeti koncepción: az állítólag a dzsungelben talált filmszalagok egyaránt tudósítanak a bennszülöttek által felfalt stáb öncélú kegyetlenségeiről és az őket ért törzsi vérbosszú brutalitásáról, miközben sikerrel vágta ki a biztosítékot a korabeli cenzoroknál és került fel a különféle tiltólistákra. Eddig sem volt egyedi eset, hogy egy kannibálfilm főcíme felhívja a figyelmet a valós alapú eseményekre – maga Deodato is élt már ezzel a fogással a Last Cannibal World elején –, de a Cannibal Holocaust éppen azzal ért el minden előzményénél nagyobb hatást, hogy látszólag megszabadította a szüzsét a fikció árnyékától is. Az „a kannibálok mi vagyunk” a fehér, gyarmatosító kultúrára vonatkozó végső tanulsága – melyet Lenzi is átvesz majd a Cannibal Feroxban – a kannibálfilm paradox működését is feltárja: a filmkészítés érdekében elkövetett kegyetlenségek éppúgy vadállati szintre süllyesztette a korábbi kannibál és mondo-filmek stábjait, mint tette azt a Cannibal Holocaust fiktív forgatócsoportjával. A természetet és az idegen kultúrákat egyaránt kizsákmányoló kannibálfilm, a mondo átfikcionalizálásával kiadja az exploitation esszenciáját, ahol terítékre kerül minden, ami a befogadó elborzadását szolgálhatja – akár azon az áron is, ha ehhez ki kell belezni néhány, a kihalás szélén álló nyomorult hüllőt. Deodato, Lenzi és társaik filmjeiben feltárul az exploitaton-mozi árnyékosabbik oldala és mindent felzabáló, kannibalisztikus természete, ahol a kizsákmányolás áldozatai már nem egyéb kulturális termékek és korábbi műfajok, hanem az Amazonas élővilága.

Sep